Levelek vagyunk mindannyian

Az unokatestvéremnek lánya született, - mesélte K.V. fõorvos-, amikor megszületett a lány, azon gondolkodott, hogy egyáltalán gyermek-e.
Egyszerûen torzszülött volt. 

Az unokatestvérem és a felesége szép termetû emberek, megdöbbentek a jövevény láttán. Az unokatestvérem minden áron intézetbe akarta adni, mondván, hogy elõttük az élet, nem tehetik tönkre azzal, hogy egész életükben ilyen teremtményre nézzenek. (...)
Az unokatestvérem felesége azonban megmakacsolta magát. Nem. Nem. A gyermek az övék, és velük marad. Így a gyermeket pólyában hazavitték.

Megszokták. Aki elõször látta a gyermeket, nem értette, hogyan lehet ilyen teremtményt megszokni.
A lány növekedett, nagyon kedves, angyali gyermek volt, nem angyali testben.
A szülõknek még két gyermekük született, szépek, egészségesek, akik nagyon szerették a nyomorék testvérüket, kocsiban sétáltatták az utcán, és nem törõdtek azzal, hogy a többiek kinevették.

Az unokatestvér és felesége megöregedtek, gyermekeik szintén, az egészségesek kirepültek a családi fészekbõl, a nyomorék lány otthon maradt, nem halt meg, ahogy az orvosok megjövendölték.

Végül is: a test boríték, a lélek a levél. Hiába nézed a borítékot, a levél a fontos.

Az unokatestvérnek 45 éves korában leukémiát állapítottak meg.
Összetört. Egy munka közepén volt, amit be akart fejezni, hiába látta a munka végét, mindennek vége. Teljes vég. Amikor az optimista tör össze, az nagyon szomorú. A feleség próbálta vigasztalni, de mindhiába, ha õ is egész nap sírt. Megfelelõ donort kerestek, aki csontvelõt adhatott neki. A feleség felajánlotta, de felvilágosították, hogy õ nem megfelelõ, nagyon nehéz megfelelõt találni. A nemzetközi adatbankban kell keresni, hogy a feltételek adottak legyenek. Sikeres lehet a keresés, de gyakran sokat kell várni.

Igen, talán sejtitek, hogy ki volt a donor. A lányuk.
Az a teremtmény, aki levél volt, a Teremtõ által küldött levél...