A szerelemnek nincsenek szakaszai, vagy szeretünk, vagy nem. Ha már beköszöntött életünkbe a szerelem, akkor nincs más, csak ez a mély, bódító érzés. A szeretett emberhez fűződő kapcsolatnak azonban vannak szakaszai. Sokszor látunk olyan kapcsolatokat, amelyekben rosszul bánik az egyik fél a másikkal, még az sem ritka, hogy ver valakit a párja, ő mégis szereti és tűri a rossz bánásmódot. Ebből is látszik, hogy a szerelem akkor is képes élni, ha a párunk nem bánik jól velünk.
A párkapcsolat első szakasza a
figyelem
A párkapcsolat úgy kezdődik, hogy
felfigyelünk a másik emberre. Meglátunk egy embert, aki
valamilyen okból megtetszik nekünk, például, mert megfelel a
képzeletünkben élő ideálnak, vagy - ugyan meg sem fogalmazódik
bennünk, de hasonlít az anyánkra vagy az apánkra, vagy
valakire, akivel egyszer kellemes tapasztalatunk, kellemes élményünk
volt.
Először az érzéki ingerek
hatására figyelünk fel valakire. Érzékszerveink választanak
párt nekünk. Vagy a látvány nagyon vonzó, vagy az illata, a
hangja, a kézfogása, hiszen az egész világ az érzékeink útján
jut el hozzánk. Vannak, akik egy mély hangra figyelnek fel,
másokat egy bizonyos parfüm illata fog meg, de van, aki egy tűsarok
kopogására kapja fel a fejét érdeklődéssel.
A testbeszédünk aztán azonnal el is
árulja az érdeklődésünket, és a másik ember testbeszéde erre
vagy válaszol, vagy nem. Ha válaszol (megsimítja a
haját, változtat a testtartásán, másképpen ül le), máris
megteremtődött a szerelem kialakulásának esélye. A szerelmes
regényekben a kezdődő kapcsolat legizgalmasabb pillanatai
ezek.
A szerelem gyorsan kialakul, a
kapcsolat sokkal lassabban fejlődik ki. Gyakran előfordul,
hogy a szerelem az egyik félben kialakul, s a másikban is
kialakulna, de a másik fél nem engedi, hogy az érzései
kapcsolattá fejlődjenek (nagyon sok házas ember van így).
Amikor a figyelmünk fennakad valakin,
mi pedig érzékeltük, hogy ő is felfigyelt ránk, akkor szeretnénk
kapcsolatba lépni vele. Bármilyen furcsa is, de nagyon gyorsan
megjelenik a szexuális vágy is. A szexualitás
ösztöncselekvés, és nem hagyhatjuk figyelmen kívül.
A kapcsolat elején a szexuális
ingerek összekeverednek a szerelemmel, hiszen a figyelem a másik
iránt az érzékeken keresztül ébred fel bennünk.
A párkapcsolat második szakasza a
fantázia
Amikor a figyelem felébred, a szellem,
a gondolkodás tevékenységbe kezd és afantáziánk segítségével
megpróbálja teljes képpé kiegészíteni azt a töredék tudást,
amit a másik emberről megtudtunk. A fantáziánkban olyanná
formáljuk azt az embert, amilyennek látni szeretnénk, amilyennek
megálmodjuk. A fantáziánk hatására egyre erősödik a vágy a
másikkal való találkozás és kapcsolat iránt. A másik ember
képe befészkeli magát a gondolkodásunkba, és ettől kezdve adott
a veszély, hogy a megszülető érzés a pillanat szerelmeiből
fantáziaszerelemmé váljon.
A fantáziánk a gondolatainkat
veszélyes útra terelheti, hiszen amikor teret engedünk a
fantáziánknak, akkor nem azzal foglalkozunk, ami van,
hanem azzal, ami lehetne, illetve azzal, aminek szerintünk
lenni kellene. Ha fantáziaszerelembe esünk, akkor messzire
kerülünk a másik ember megismerésétől, hiszen a figyelmünk
rászűkül a saját vágyaink szerinti kapcsolatra. A másik
ember valódi énje rejtve marad, és a kapcsolat konfliktusokkal
terheltté válik.Szüntelenül tudatosítani kell magunkban, hogy a
fantáziánk egy saját világ, melyet önmagunkban teremtünk, egy
álom, és sohasem a valóság.
A szerelem akkor boldog és erős
igazán, ha a kapcsolat fantázia szakasza rövid. Ha a páros
minél inkább az egyik átélt pillanattól a másik átélt
pillanatig az „itt és most”-ban él, és keresik egymás
valódi arcát, valós tulajdonságait.
A párkapcsolat harmadik szakasza az
önmegvalósítás vagy önfelismerés
A párkapcsolatban az önfelismerés
azt jelenti, hogy amit a másik visszajelez nekem, hogy milyennek
lát, azokban a tulajdonságokban magamra ismerek. A párunk
sok-sok módon adhat visszajelzést nekünk, a testbeszédével, a
mimikájával, a gesztikulációval, a szexualitással, és persze a
szavaival is elmondja, hogy milyennek talál, mit lát bennünk, mit
jelentünk a számára. Úgy érezzük, mintha másik ember tükröt
tartana elénk, és a párunk szerelme erőt ad az egész
életünkhöz.
Ha a párunk közönyt mutat felénk,
vagy leértékel, esetleg bánt, az elbizonytalanít, elégedetlenné
tesz, a magányosság és az elszigeteltség érzését kelti
bennünk. A szerelemben védettnek érezzük magunkat, legyőzzük
az elszigeteltség érzésünket, nő a lelkierőnk, az életörömünk.
A kritika pedig növeli az
elszigeteltséget, gátolja az életenergiák kibontakozását. A
szerelmi csalódás, a szakítás gyakran olyan állapotot idéz elő,
mintha fizikailag nagybetegek lennénk, igazi testi-lelki fájdalmat
okoz.
A szerelem lehetőséget ad a pozitív
önigazolás megtapasztalására. Az érett szerelem azonban nem
a pozitív visszajelzést lesi, hanem elsősorban adni akarja a
szerelmet, és nem kívánja felfokozott mértékben az
ellenszolgáltatást. A narcisztikus önigazolásra épülő
szerelem mindig csalódással végződik.
A párkapcsolat negyedik szakasza a
válság
A válság akkor következik be, amikor
kiderül, hogy a szerelemben nem én szeretek, hanem arra vágyódok,
hogy a másik szeressen, és kielégítse a narcisztikus
igényeimet. Amikor kiderül, hogy a szerelem nem gyógyír az
önértékelésem korábban szerzett sérüléseire. Senki sem
világosítja fel a fiatalokat arról, hogy a szerelem nem az
egyedüllét terápiája. Az egyedüllétben kellene
megszereznünk a megfelelő önismeretet, és önbecsülést, mert
ha ezt a szerelemben akarjuk megszerezni, akkor csak társfüggők
leszünk, de sosem lesz harmonikus párkapcsolatunk.
Különálló lényként találkozunk
egymással, és azzal hogy megszeretjük egymást és
együttélésre szerződünk, megéljük a pillanatot, mint
boldogító élményt, de nem válunk egy személlyé, egy
lénnyé. Összekapaszkodunk, de nem olvadunk egybe.
A társadalmi, vallási szabályrendszer
azt mondja, hogy a szerelem egyszer átélhető és egyetlen
emberhez kell kötődnie egész életünkben. Hogy az „igazi
szerelem” egyszeri, végleges döntés. De ha ez így
lenne, akkor teljes mértékben elveszítenénk a szabadságunkat, és
a szerelem, a párkapcsolat olyan erős hálóba fogna, mint a
pókháló a legyet. A szerelem azonban élő és eleven, ha túl
szorosan fogják, megfullad. Hányszor hallani párkapcsolatban
élőktől: „megfojt a szeretetével”,
a „ragaszkodásával”, „nem hagy lélegzethez
jutni”, „elvette a szabadságomat”.
A szerelemben mindkét félnek el
kell tudni viselni a másik szabadságát, mert ha nem így tesz,
elkerülhetetlen a kapcsolat válsága. A másik ember
szabadsága nem azonos a hűtlenséggel, hanem azt jelenti, hogy
tiszteletben tartjuk a másik egyedüllétre való igényét, és mi
magunk is tudunk egyedül lenni félelem és diszkomfort érzet
nélkül.
A párkapcsolat ötödik szakasza az
elválás vagy elmélyülés
A szerelmet sem kierőszakolni, sem
kalitkába zárni nem lehet. A szerelem érzékeny lelki
reakció, és mint minden, ami eleven, változékony is. Jön,
kiteljesedik és elmúlik. Örökké tartó szerelem nem
létezik, a szerelem érzése egy idő után mindenkiben
átalakul valami más érzéssé. Biztonsággá, anyagi nyereséggé,
életszínvonallá, közös feladatokká, és amikor ezeket a
tényeket nem akarjuk elfogadni, akkor hamis igényeket támasztunk a
szerelemmel kapcsolatban. Amikor szerelemnek álcázzuk az egyéb
szükségleteinket, akkor a szerelem elmúlik, mert hiánypótlásra
használjuk.
A szerelem a legvastagabb falakon
keresztül is elillan, mert a saját lelki törvényeit követi,
és az értelmünk minél inkább szeretné megtartani, a kényszer
hatására annál inkább elmúlik. A szerelem csak a
szabadságban élhet sokáig.
Ebben az ötödik szakaszban dől el a
kapcsolat sorsa. Ha elég érettek vagyunk ahhoz, hogy a
szabadságot megadjuk a szerelmünknek is és önmagunknak is, akkor
a szerelem elmélyülhet, és a valóságnak megfelelő közös célok
kitűzése a válságokat sikeresen megszünteti, és megteremti
a kapcsolatban a harmóniát.
A legtöbb esetben az elmélyülést
kívánjuk, és észre sem vesszük, hogy a szerelemben már
bekövetkezett az elválás. Nem akarunk tudomást venni az
elválásról, inkább elméleteket gyártunk a valóság
eltakarására. Együtt maradunk a gyerek miatt, a ház miatt, a
vagyon miatt, az eddig együtt leélt évek miatt, lustaságból,
megszokásból, vagy az egyedüllét réme miatt.
Forrás: itt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése